Nagy Ferenc-Édesanyám

Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
A amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben - ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám. 

Imakönyvem-Revicky Gyula

Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egy sarokba
Beírta jóanyám nevét.
Lehajtom a betűkre a főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp” , a kedves ákác
Virágzott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketet ajkán, zárt szemén
Apám ott állt a ravatlnál
És velem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódnak a betűk! Mily
Sárgák, s kopottak e lapok.
Rég volt, midőn ez imakönyvből
Még anyám imádkozott
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
Nem illett a szenvedés.

Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyellném a könnyeket.

Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton)
S vígasztalást vegyít a kínhoz.
A Te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott,
Úristen én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.

Föl nem panaszolom a világnak,
Csak szellemednek jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem megalázva
Idegenek közt éltem én
De a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém. 

Egy gyermek üzenete a szüleihez

Anyukám! Apukám!

Első kívánság:
Add nekem az idődet!
Második kívánság:
Higgy nekem, bízz bennem! Irányításoddal jó utat fogok választani. Ha magam mellett tudlak, nem történik velem semmi rossz. 
Harmadik kívánság:
Szeress és hagyd, hogy szeresselek! Szeress akkor is, ha rossz vagyok. Jó érezni a szereteted akkor is, ha például tudom, nem tetszik neked a viselkedésem.
Negyedik kívánság:
Bocsáss meg nekem! Fejezd ki a megértésedet, ha tévedek, Add értésemre, hogy mindig van lehetőség, hogy újra kezdjek bármit. Engedd meg, hogy a tetteimért én vállaljam a felelősséget. Javíts ki és mondd meg, ha tévedtem, de ezt ne mások előtt tedd!És kérlek, ne hasonlíts engem másokhoz!(különösen a testvéreimhez, barátaimhoz ne mérj) 
Ötödik kívánság:
Ne vegyél nekem olyan dolgokat, amelyekre te valamikor hiába vágytál. És ne érezz bűntudatot, ha nem tudsz megadni mindent, amire fáj a fogam (néha csak azért kérek valamit, hogy kiderüljön számomra, hol a határ)
Hatodik kívánság:
Kérdezd meg úgy istenigazából, hogy mi történt az iskolában és figyelj arra, amit mondok ilyenkor. Beszélgess velem arról, hogy mit gondolok. Érdeklődj, hogy hogyan oldom meg a feladatomat. Vitasd meg velem a terveimet. Bátoríts a választásimban és dicsérj bátran, ha megérdemlem. Ha meg tévedtem terelj jó útra.
Hetedik kívánság:
Büntess meg, ha rosszat teszek. (meg kell tanulnom különbséget tenni a jó és a rossz dolgok között) A büntetés után viszont bocsáss meg. Ismerd el, ha jót cselekszem! Sose parancsolj nekem, inkább kérj tőlem, mert a kérés összetartozásunkat erősíti.
Nyolcadik kívánság:
Bánj velem úgy, mint a legjobb barátoddal. Figyelj rám, ha szeretnék megbeszélni veled valamit. Még gyerek vagyok ugyan, de nekem is vannak gondjaim, szorongásaim, aggodalmaim. Kérlek, vedd figyelembe a bánatomat és a fájdalmamat. 
Kilencedik kívánság: Erősíts meg abban, hogy szeretni fogsz, bármi történjen is, hogy részed vagyok, valami különös érzelem, szeretet teremtett.
Tizedik kívánság:
Taníts meg engem is a szeretet képességére. Adj hitet és nevelj belém bizalmat az emberek iránt, hogy társat találjak majd, hogy a nagyvilágban és a hazámban otthon érezhessem magam.

Gyökössy Endre: Boldogságok

BOLDOGOK, akik tudják, miért élnek,
mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
BOLDOGOK, akik összhangban vannak önmagukkal,
mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
BOLDOGOK, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek,
mert örömös lesz az életük.
BOLDOGOK, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza,
mert békesség lesz körülöttük.
BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon,
mert nem lesz vége szórakozásuknak.
BOLDOGOK, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól,
mert sok zavartól kímélik meg magukat.
BOLDOGOK, akik észreveszik a diófában a bölcsõt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát,
mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,
mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,
mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
BOLDOGOK, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni,
mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
BOLDOGOK, akik nem veszik túl komolyan önmagukat,
mert környezetük megbecsüli õket.
BOLDOGOK, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat,
mert õk az öröm magvetõi.
BOLDOGOK, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket,
mert messzire jutnak az életben.
BOLDOGOK, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort,
mert útjuk napfényes lesz.
BOLDOGOK, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják õket,
mert ez a szeretet ára.
BOLDOGOK, akik gondolkodnak, mielõtt cselekednének, és imádkoznak, mielõtt gondolkodnának,
mert kevesebb csalódás éri õket.
BOLDOGOK, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják õket, és szelíden szólnak,
mert Jézus nyomában járnak.
BOLDOGOK, akik mindebbõl meg is tudnak valósítani valamit,
mert életesebb lesz az életük.

A titok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhõk. Szürke a rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek idõnként kínzó tengere - csak csüggedés.
Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se pirosról, se zöldrõl, se sárgáról, se kékrõl. Az õszi erdô számukra nem ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy hiányzott nekik valami... Amirõl nem is hallottál, amit nem éltél át, az sohasem hiányzik.
Ebben az országban élt Pál, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele.

Messze távol tõlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynõje tudomást szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk leghûségesebb alattvalóját, Kékszemût. Miután megkérdezte tõle, vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá., és jó szerencsét kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki belép Palaországba, számára is megszûnnek a színek, és ha nem vigyáz, és nem ad ja át idõben a színek titkát, õ is úgy marad örökre.

A hamuszín tónál találkozott elõször Pál és Kékszemû. Mindjárt barátok lettek. Pál még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében, Kékszemû, de vonzotta õt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak közösen, és Pál bemutatta õt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek egymásnak, míg végül Kékszemû elérkezettnek látta az idõt, hogy a színekrõl meséljen. De Pál csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni szavait.
- Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek?
- Pedig igenis vannak! - és Kékszemû hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.

Este Pál nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek.
Ah, butaság.... De hát, a barátja!... És ha igaza van. Ráadásul ez volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszemûnek vissza kellett indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná õ is a színeket. És nagyra nyitotta szemét. koncentrált... de semmi. Azaz, hogy szürke.

Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta grafitszínû felhõibõl könnyeit.
De Kékszemû szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira.
- Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.
- Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.

Pál csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon, ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott szobájába és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb tragédia még sohasem történt vele. Nem elég hogy ott kint minden szürke, de most, Kékszemû nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje honol.
De hisz pont ezt mondta, "mikor a legnagyobb a szürkeség", hát nem ezt mondta! Csak akarnom kel! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?!
Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen!
Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék!
Emberek, hát igaz, mégis igaz!
És a szobája is. A faasztal ódonbarna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol elõször találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fû, és az õszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz!
Rohant azonnal barátaihoz.
- Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amirõl Kékszemû beszélt. Mind igaz! De azok csak hûvösen méregették.
- Nem hiszitek?! Hisz én is látom - és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és... és vége. Vége, nincs többé! Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt.
Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan.
Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyõzõen. Lassan egyre szomorúbbak lettek.
- Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet!
- Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál?
- Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek.
"Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemû szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?!
- Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig el fogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tud játok, hogy vannak színek?
Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.

És látták mindannyian az arcot. Az arcot, melyet már sosem felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínûre festette mindennapjaik addigi szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot.
Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot!

Bruno Ferrero: A rózsa

A német költõ, Rilke egy idõben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnõje kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A keresztezõdésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelõktõl. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét elõre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnõje ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nõ csodálkozva meg is kérdezte a költõt:
- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költõ.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költõre, nagy nehezen felkelt a földrõl, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erõsen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
- Mibõl élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnõ.
- A rózsából - válaszolta a költõ.