A kis sün

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó.
Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta.
Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman
ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé
a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
- Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
- Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen
mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
- Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg!
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki
biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
- Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
- Ne haragudj rám, én csak jót akartam!
- Persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
- Hát, akkor Isten veled, kedves Süni! Talán majd máskor!
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe:Talán majd máskor.

Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.
Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is
összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
- Itt vagyok suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
- Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
- Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
- Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün, jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra! Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
- Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart
meghallgatni.

"Soha senki nem simogatott meg!"

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt
árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a
tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

- Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

- Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán. 

Storyk

Asztali áldás

Egy család vendégül lát egy házaspárt. Vacsora előtt, az asztalnál ülve a házigazda anyuka odafordul hatéves kislányához, és azt mondja:
- Szeretnéd most te mondani az asztali áldást?

- Nem tudom, mit kell mondani - feleli a kislány.

- Csak mondd azt, amit én szoktam.

A kislány lehajtja a fejét és ezt mondja:

- Istenem! Mi a fenének hívtam ennyi embert vacsorára?


Tünetek

A gyerekek arról tanulnak a vasárnapi iskolában, hogyan teremtett Isten mindent, beleértve az embert is. Jancsit nagyon érdekli a történet, főként az a rész, amelyik arról szól, hogy Évát Ádám bordájából teremtette az Úr.

Pár nappal később, egy délelőtt anyukája látja, hogy Jancsi még mindig az ágyban fekszik, látszólag betegen.

- Mi a baj, Jancsi?

- Hát... Fáj az oldalam... Azt hiszem, feleségem lesz.

Ima

Négy szerzetes ül egy szobában, egy bencés, egy domonkos, egy ferences és egy jezsuita, mindegyik kezében a breviáriuma, mondják az esti zsolozsmát. Egyszer csak kialszik a lámpa.

Mi történik?A bencés folytatja tovább, ő fejből is tudja az imát. A domonkos prédikálni kezd a sötétségről és a világosságról. A ferences köszönti Sötétség testvérünket, majd fohászkodni kezd Istenhez, hogy legyen ismét világos, és egyszer csak világosság lesz. A jezsuita közben ugyanis kicserélte a biztosítékot.

Esküvő

A fiatal jegyespár éppen az esküvőjük előtti napon szenved autóbalesetet.
Mindketten meghalnak és felkerülnek Szent Péter színe elé. Ott aztán megkérdezik, hogy lehetséges lenne-e, hogy összeházasodjanak a mennyországban.

- Jól van - mondja nekik Szt. Péter -, várjatok itt, gondolkodjatok el azon, tényleg szeretnétek-e házastársak lenni. Nemsokára visszajövök, ha még akkor is szeretitek egymást, akkor nem bánom.

Eltelik hat hónap, majd Szent Péter megjelenik egy pappal az oldalán:

- Na, gyermekeim, hogyan döntöttetek?

- Még mindig szeretjük egymást, és szeretnénk összeházasodni! - mondja a fiú. - De azt azért megkérdezném, ha mégsem sikerül a házasság, elválhatunk?

- Az lehetetlen! - mondja Szent Péter. - Hat hónapba telt, mire találtam itt fent egy papot, mit gondolsz, mikorra találnék egy ügyvédet?

Koldusok

A kéttornyú katolikus templom mindkét tornya tövében, a bejárat két oldalán ül egy koldus. Az egyik Kohn, fekete kaftánban, hosszú pajesszal, fején a sábeszdekli, ahogy illik, fekete kalapja előtte letéve. A másik amolyan rongyosan, ahogy egy átlagos koldus szokott kinézni. Jönnek ki a hívek, az adakozó kedv ilyenkor még nem hagy alább, de Kohnnak csak nem tesznek szinte semmit, mindenki inkább a másik koldust választja. Pár hét múlva a plébános megsajnálja Kohnt, és a mise után odamegy hozzá, amikor már mindenki elment, lehajol hozzá, és halkan magyarázni kezdi:

- Idefigyelj, Kohn, én nem akarok beleszólni a dolgaidba, de őszintén szólva nem csodálkozom, hogy te sokkal kevesebbet kapsz, mint ott az a másik koldus... Tudod, ennél a templomajtónál... ebben a kaftánban és kalapban, ezzel a pajesszal... Nézd meg azt a másik koldust! Az egész másképp néz ki, mint te, neki sokkal többet tesznek. Hidd el, ha elmennél és levágatnád a pajeszodat és átöltöznél, mindjárt másképp mennének a dolgok, és sokkal jobban keresnél!

Kohn megköszöni a tanácsot, a plébános visszamegy a templomba, Kohn pedig feláll, és átsétál a másik koldushoz:

- Te Grűn, képzeld, a plébános úr akar minket üzletre tanítani...

5 Miatyánk

Meggyónt a paraszt, a pap feloldozza, és rendel öt Miatyánkot penitenciának. A paraszt elköszön:

- Viszontlátásra, atyám!

- Szervusz, fiam.

- Viszontlátásra, atyám!

- Szervusz, fiam.
- Viszontlátásra, atyám!

- Mondd, fiam, te hülye vagy?

- Látja, atyám, háromszor köszöntem, és már hülyének néz. Mit fog szólni az Úristen öt Miatyánkhoz?

Van remény!

Olga nővér a zárdaablaknál ül, s az otthonról kapott levelet bontogatja. Talál benne egy tízdollárost. Lenéz az ablakból és meglát egy magába roskadt férfit tépett papírok között, aki a lámpaoszlophoz támaszkodva álldogál. Olga nővér gyorsan ráírja egy darab papírra:"Van remény - Olga nővér".
Becsomagolja a tízdollárost és ledobja az ember lába elé. Az felemeli, majd értetlen arccal megbillenti a kalapját, és elmegy.

Másnap szólnak a nővérnek, hogy egy ember mindenáron beszélni akar vele. Olga lemegy a kapuhoz, és ott találja a tegnapi embert, aki szó nélkül átnyújt neki egy köteg bankjegyet.

- Hát ez meg mi? - kérdezi a nővér.

- Hatvan dollár. A nyereménye. Van Remény öt az egyhez befutott.

Apácák az úton

Két apáca megy az úton egy kocsival. Egyszer csak kifogy a benzin, ezért bemennek egy közeli farmra kérni egy keveset. A farmer, mivel nem talál más edényt, egy régi bilibe tölti nekik a benzint. Az apácák visszamennek az autóhoz, és éppen töltik bele az újonnan szerzett üzemanyagot, amikor arra megy egy rabbi és így szól:

- Nővérek, igaz, hogy a vallásukkal nem értek egyet, de a hitüket, azt igazán csodálom!

Demokratikus vita

Négy pap vitatkozik egy teológiai kérdésről. Hárman képviselik az egyik álláspontot, egyiküknek más a véleménye. Mikor a renitens pap kifogy az érvekből, felkiált:

- Uram, tudom, hogy igazam van! Adj valami jelet, hogy így van!

Hirtelen dördül egyet az ég.

- Ugyan már, ez csak véletlen! - mondja a három másik.
- Uram, ha igazam van, adj egy nagyobb jelet, hogy a többiek is elhiggyék!

A derült égből lecsap egy villám.

- Ez csak véletlen! - hitetlenkednek a többiek.

- Uram, adj valamilyen félreérthetetlen jelet, hogy meggyőzd ezt a három hitetlent!

Az égből egy mély hang dörgi:

- IGAZA VAN!

A három hitetlenkedő pap összenéz, majd az egyikük:

- Na és? Akkor most két vélemény áll hárommal szemben...

Hazugság

Így szól a pap a hívekhez:

- Jövő héten a hazugságról fogok prédikálni. Hogy megértsétek, miről is van szó, olvassátok el Márk evangéliumának 17. részét.
A következő vasárnap a szószékre lépve megkérdezi a híveket, hányan olvasták el Márk evangéliumának 17. részét. A templomban minden kéz a magasba emelkedik.

- Márk evangéliuma csak 16 részből áll - mondja a pap ravasz mosollyal az arcán. - Most pedig hallgassátok prédikációmat a hazugságról!

Van ez igy...

Egyszer egy nő, mivel nagyon sietett valahová, szorosan követte autójával az előtte haladó járművet. Amikor annak vezetője a kereszteződésbe érve látta, hogy a lámpák sárgára váltanak, beletaposott a fékbe. A mögötte haladó nő bedühödött. Dudált, kiabált, káromkodott, és még be is mutatott a férfinak.
 Dühöngése közben valaki kopogtatott az ablakán. Rémületére, felnézve egy rendőrt pillantott meg. A rendőr megkérte, hogy szálljon ki az autójából, és bevitte őt a kapitányságra, ahol leellenőrizték a nyilvántartásban, ujjlenyomatot vettek róla, és bezárták egy cellába. Néhány óra múlva elengedték, és a rendőr, aki bevitte őt, a személyes tárgyait átadva ezt mondta:
 "Elnézést kérek a tévedésért, hölgyem! Épp az ön autója mögé álltam be, amikor annyira dudált, ízléstelen kézmozdulatokat és mocskos szavakat használt. Megláttam a lökhárítón a 'Mit tenne Jézus?'-feliratot, a rendszámtáblán azt, hogy 'Válaszd az életet!', a hátsó szélvédőn pedig a 'Gyere velem a vasárnapi iskolába!'-matricát, valamint a béke-emblémát a csomagtartón, így természetesen azt feltételeztem, hogy ön lopta az autót."

 Nyilvánvalóan a rendőr egy olyan keresztényt követett, aki nem
végzett valami jó munkát Krisztus követésében. A világnak elege van az olyan emberekből, akiknek az autóján keresztény matricák vannak, a polcaikon keresztény könyvek sorakoznak, keresztény állomásokat hallgatnak a rádiójukon, és keresztény műsorokat néznek a tévén, keresztény ékszereket hordanak a nyakukban, keresztény filmeket vesznek a gyerekeiknek, keresztény magazinokat tartanak a dohányzóasztalon, de életüket nem hatja át Jézus élete, és nincs a szívükben Jézus szeretete.

Mi a válasz?
"Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy
lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!"