a faág

A faág mérhetetlenül felháborodott, amikor letörték a törzsről. Tél volt, éppen mélyen aludt, álmában virágait lengette a szél, és a darazsak zsongó zümmögésével volt tele a világ. Azt sem tudta, hol van. Hideg és sötétség és tél mindenütt.
Az Ember csattogva tördelt újabb ágakat, miközben bocsánatkérően suttogta:
- Ne haragudjatok, tüzet kell raknom, kell a fényetek és a meleg!
Nagy halom ágat tört így le, és elment parázsért. Az ágak csak hevertek tehetetlenül. A Faág zsörtölődni kezdett, mert az ember előtt csak nem szólhat, hát fújta most dühösen:
- Miféle eljárás ez velünk, fákkal? Most fűtsünk, de kérdem én: ki hoz tavasszal virágot, ki érlel gyümölcsöt egy nyáron át, hogy ősszel csodájára járjanak?!
Az Öreg-ág válaszolt:
- Az a dolgunk, hogy szolgáljuk az Embert. Ha kell, akkor gyümölcsöt hozunk, ha kell, akkor elégünk.
A Faág elhallgatott. Az Öreg-ággal nem lehet vitázni, a múlt nyáron hagyta, hogy a kismadarak mély odút fúrjanak rajta, és ott lakjanak. Sose törődött magával. Most sem. De nem kell őt követni! És a Faág elhatározta: csak azért sem fog elégni! Égjen az Öregág, meg a többiek!
Az Ember sietve megérkezett. Ügyes kis cserépedényben parazsat hozott. Pillanatok alatt összerendezte az ágakat, a vékonyakat, a vastagokat - és hamarosan pattogott a tűz. Kesernyés, könnyű füst után fellobogtak a lángok.
A Faág körülnézett. Valami barlang bejáratánál lehettek. De nem nagyon nézelődött, - védekezett. Az összes nedvességével hadakozott a tűz ellen. Nem, és nem akart égni!
Az Öreg lángja magasba csapott és boldogan lobogni kezdett, miközben sisteregve suttogta:
- Ó, de gyönyörű! Ó, de boldog vagyok, hogy láthatlak!
A Faág elképedt. Mit lát ez a bőszen lobogó Öregág? És sorba a többi ág is magasra szökő lángolással ujjong! - mi van itt? A Faág próbált a többiek tüzénél valamit leselkedni - de csak a vastag sziklafalakig látott: nem volt lángja, amivel magasba nőnek az ágak.
Minden ág lángja magasan lobogott - és valami csoda folytán ez a lobogás nem szűnt. És a lánggá lett ágak nagyon halkan, nagyon meghatottan énekeltek!
A Faág most már akart égni! De nem bírt. A többiek messze, a magasba égtek, mitől gyulladjon ő itt meg? Próbált beljebb gurulni - de semmi sem sikerült. Ekkor, maga is meglepődött - sírni kezdett. Bánta konok önzését, amivel csak annyit ért el, hogy nem lehet részese ennek az éneklő lángolásnak! És a végén kidobják majd a hideg télbe, mert semmire sem jó, lobogni sem tud - Nyöszörögve sírt.
Az Ember meghallotta - és odaguggolt eléje. Mintha értette volna síró jajongását. Megfogta a könnyes Faágat, és a végét beletartotta a tűzbe. Aztán amikor látta, hogy égni kezd, magával vitte. Be, a barlangba. A tartóra tette, a magasba. A Faág pedig nagyra nyitotta lángszemét.
Először az Asszonyt látta meg. Valami szalmaágyfélén ült, és halkan énekelt. Az ember mosolyogva nézte. Csak eztán látta meg az Asszony ölében a Gyermeket. Kicsike volt, ó, milyen kicsi! Persze, hogy kell neki a meleg! Ó, hát mi lenne vele ebben a zord télben? A Faág a legszelídebb lángjával égett, hogy föl ne ébredjen álmából Az, Aki a legkisebb most, de mégis neki zeng altatót az égiek és földiek kórusa.

(Részlet Hajdú Judit: Mesék Isten országáról c. könyvéből)

A kicsi lélel meséje

Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonatúj lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra.
- Én vagyok a fény!- mondogatta -én vagyok a fény!
Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását.

Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény.
Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott.

Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami valójában.

Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon:
- Tudod-e kicsike, mit kell tenned, hogy kielégítsd a te hatalmas vágyódásodat?

- Mit, Istenem, mondd, mit? Bármit megteszek! – kiáltotta a kicsi lélek.

- El kell választanod magad tőlünk, a többiektől, válaszoltam. Folyamodj a sötétséghez!

- Mi az a sötétség, ó szentséges Egy? – kérdezte a kicsi lélek.

- Az, ami te nem vagy – válaszoltam, és a lélek megértette.
Követte a tanácsomat. Eltávozott a mindenségből, és egy másik tartományba költözött.
Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette.
Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott:
- „Atyám! Atyám! Miért hagytál el engem?” – miként Te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled.
Én azonban soha nem hagylak el téged, mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy, és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak.
Ezért mondom, hogy legyél fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget! És ne feledd, hogy Ki Vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körülfog mindaz, ami nem vagy! Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel. És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat annak kinyilvánítása, Aki Vagy, - és Aki Lenni Akarsz.

Azért meséltem el ezt a kis történetet - a lobogó kis lélekről szóló tanmesét – hogy jobban megérthesd, miért éppen olyan a világ, amilyen; és hogyan változhat meg mindez egyetlen pillanat leforgás alatt, ha mindenki emlékszik legmagasztosabb valósága isteni igazságára.

Bárki érezheti magát megbántva, bárki érezheti úgy, hogy ártalmára voltak, ám amikor visszatértek az Örök Birodalomba, rájöttök majd, hogy nem ért benneteket semmiféle kár. Akkor meg fogtok bocsátani azoknak, akikről azt hittétek, hogy megbántottak benneteket, mert tudatosulni fog bennetek a Magasabb Rendű terv.

- Isten bármely töredéke lehetsz. Amelyik csak akarsz – mondtam a kicsi léleknek. Te vagy az Abszolút, amely megtapasztalja önmagát. – Isten melyik általad választott megnyilvánulását kívánod most megtapasztalni?

- Tehát van választásom? – kérdezte a Kis Lélek.

- Igen. Megtapasztalhatod Isten bármely megnyilvánulását, önmagadként, benned és rajtad keresztül.

- Rendben, felelte a Kicsi Lélek. – Akkor a Megbocsátást választom. Szeretném Teljes Megbocsátásként megtapasztalni önnön lényemet.
Képzelheted, mekkora kihívás volt ez, hisz senkinek sem kellet megbocsátani. Tökéletességet és Szeretetet teremtettem.
- Senkinek sem kell megbocsátani? – kérdezte némiképp hitetlenkedve a Kis Lélek.

- Senkinek – ismételtem. - Nézz körül. Látsz-e nálad kevésbé tökéletes, kevésbé csodálatos lelket? – erre körbefordult, és meglepetten látta, hogy köré gyűlt a mennyország valamennyi lelke.

Jöttek a Királyság legtávolibb zugából is, mert hallották, hogy a Kis Lélek rendkívüli párbeszédet folytat Istennel.
- Értem. Senki sem tökéletlenebb nálam! – kiáltott fel a Kis Lélek. – Akkor hát kinek bocsássak meg?

Erre egy lélek kilépett a tömegből. – Nekem megbocsáthatsz – mondta ez a barátságos lélek.

- Miért? – kérdezte a Kis Lélek.

- A következő életedben olyan dolgok fognak történni, amiért megbocsáthatsz – válaszolta a Barátságos Lélek.

- De miért? Mit tudsz tenni ellenem Te, a Tökéletes Fény teremtménye, hogy meg kell majd neked bocsátanom?

- Ó – mosolyodott el a Barátságos Lélek – biztosan kitalálunk majd valamit!

- De miért? – a Kis Lélek nem értette, hogy miért akarná egy ilyen tökéletes teremtmény annyira lelassítani a rezgését, hogy tényleges gonoszságot tudjon tenni.

- Egyszerű – magyarázta amaz. Megtenném, mert szeretlek. – Szeretnéd magad Megbocsátásként megtapasztalni. Nem? – Egyébként te is megtetted értem ugyanezt.

- Én? – ámuldozott a Kis Lélek.

- Persze. Nem emlékszel? Teljesek voltunk te meg én. A Fel és Le, a Bal és Jobb. Mi voltunk az Itt és Ott, a Most és Akkor. Voltunk Kicsik és Nagyok, Férfiak és Nők, Jók és Rosszak. Minden voltunk. A Minden. Megegyeztünk, hogy mindketten külön-külön megtapasztaljuk Isten legfőbb részeit. Mert megértettük, hogy…
- …amikor az Vagy, ami Nem vagy, akkor, ami Te Vagy, az nem Te Vagy! Nem létezhet meleg nélkül hideg, bánat nélkül nem lehetsz boldog, a „gonosz” nélkül nem ismerheted a „jó”-t. Ha valami akarsz lenni, akkor fel kell bukkannia valahol a világban ennek a valaminek vagy valakinek az ellentétének, hogy ez a valami, - bármi legyen is – létrejöhessen.

A Barátságos Lélek ezután elmagyarázta, hogy azok az emberek Isten Különleges Angyalai és az az állapot Isten külön ajándéka.

- Egyetlen dolgot kérek cserébe – jelentette ki a Barátságos Lélek.

- Akármit kérhetsz! – kiáltotta a Kis Lélek. Alig bírt magával az izgalomtól, hogy végre Isten bármelyik megnyilvánulását megtapasztalhatja. Megértette Isten tervét.

- Abban a pillanatban, amikor ütlek-verlek, és a leggonoszabbakat művelem veled, amit csak el tudsz képzelni, … emlékezz, hogy ki is vagyok valójában!

- Ó! Nem fogom elfelejteni! – ígérte meg a Kis Lélek. – Találkozunk a Tökéletességben, melyben egyek vagyunk, és mindig emlékezni fogok rá, ki vagy. Mindig!

/Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel/ 

A fodrász és az Isten

Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken. Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette :
- ,,Én nem hiszem, hogy Isten létezik."
- ,,Miért ilyen biztos ebben ?" - kérdezte a vendég.
- ,,Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon ? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket ? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk."

A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni.
Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kultúrálatlannak tűnt. A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát :
- ,,Tudja mit mondok ? Nem léteznek fodrászok a világon !"
- ,,Hogy mondhat ilyet uram ? - kérdezte meglepetten a fodrász.
- ,,Hiszen itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem ? Épp most fejeztem be az ön hajának és szakállának a rendbetételét."
- ,,Nem, nem ! - erősködött a vendég.
Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja ?"
- ,,Ah, de hát attól még léteznek fodrászok !" - válaszolt a mester.
Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám ?"
- ,,Hát ez az ! - bólintott rá a vendég.
Éppen erről van szó!

Ragozás remélem megérted

 Én tanulok, Te tanulsz, ő lóg,
Én vizsgázom, Te vizsgázol, ő nem buktatható,
Én dolgozom, Te dolgozol, ő hátrányos,
Én spórolok, Te spórolsz, ő segélyt kér,
Én építek, Te építesz, ő igényel (és kap is), 
Én gyereket szülök, Te gyereket nemzel (annyit, amennyit ...tovább »el tudunk tartani), ő világra potyogtatja tucatjával, és eltartatja velünk,
Én nevelem a gyerekemet, Te neveled a gyerekedet, ő megveri a gyerekeinket,
Én megvásárolom, Te megvásárolod, ő kirabol,
Én kertészkedem, Te kertészkedsz, ő ellopja,
Én állatot tenyésztek, Te állatot tenyésztesz, ő elhajtja,
Én továbbképzem magam, Te továbbképzed magad, ő segélyt kap,
Én adót fizetek, Te adót fizetsz, ő visszaigényel,
Én nyugdíjjárulékot fizetek, Te nyugdíjjárulékot fizetsz, ő méltányossági
nyugdíjat kap,
Én korán meghalok, Te korán meghalsz, ő a társadalom áldozata.
Oszd meg ha érted a lényeget. Aki nem képes felfogni, az lépjen tovább rajta, nem érthet mindenki mindent.

EZ A JÉZUS PROVOKÁL ENGEM!

- Felbosszankodom, s Ő azt mondja: bocsáss meg! 
- Félek, s Ő így szól: légy bátor! 
- Kételkedem, s Ő azt mondja: bízzál! 
- Zavart vagyok, s Ő így biztat: légy nyugodt! 
- Egyedüllétet keresek, s ezt mondja: jöjj s kövess engem! 
- Nagy terveket szövök de Ő azt mondja: add fel azokat! 
- Vagyont gyüjtök, erre Ő: osszad szét! 
- Biztonságra vágyom, s Ő így szól: ezt ne várd tőlem! 
- Élni szeretnék, de Ő: add oda életedet! 
- Úgy vélem, jó vagyok, mire Ő: ez nem elég neked! 
- A főnököt játszanám, ám Ő azt mondja: próbálj meg szolgálni! 
- Parancsolni szeretnék, s Ő ezt mondja nekem: engedelmeskedj! 
- Szeretnék mindent megérteni, de Ő így szól: higgy! 
- Világos tényeket akarok? Ő példázatokban beszél nekem. 
- Költői szépségeket várok el tőle, Ő pedig mindennapi valósággal szembesít. 
- Nyugalmat áhítok, Ő meg azt akarja, hogy nyugtalan legyek. 
- Erőszakkal török célom elérésére, Ő meg örökösen békéről beszél. 
- Kardot ragadok, ha kell, Ő rámszól: tedd a hüvelyébe azt! 
- Bosszút lihegek, Ő meg ezt követeli: tartsd oda a másik arcodat is! 
- Békéről szólok, Ő meg azért jött, hogy háborúságot hozzon közénk! 
- Szeretném elsimítani a dolgokat, Ő meg azt mondja, hogy tüzet szeretne hozni a földre!
- Nőni szeretnék, Ő meg így szól: légy gyermek! 
- Elbújnék legszívesebben, s Ő azt mondja: világíts! 
- Az első hely kellene mindig nekem, de szerinte üljek az utolsóra! 
- Szeretném, hogy lássanak! De szerinte a csendes kamrában kell titkon imádkoznom! 

Nem értem ezt a Jézust! Állandóan bosszant engem. 

Sok más tanítványával együtt kedvem lenne más Messiást keresni, olyat, akivel szót értenék és nem követelne tőlem annyit. 
De hát én is úgy járok, mint Péter: 
Nem ismerek mást, akinél az örök élet igéje lenne. Hát mégis csak mellette maradok! 

Padre Zezinho (Brazilia)

A két kis kavics

Volt egyszer két kis kavics egy kis patak medrében. Gyönyörű azúrkék volt mindkettő. Egymás közelében talált rájuk egy ember, aki érdekes kavicsokat gyüjtött. Felvette mindkettőt és beletette egy kis zsákocskába a többi mellé.
Egyszer aztán - amikor már jó sok különböző színű összegyűlt, akkor az ember elkezdte a kavicsokat egy falra rögzíteni. A két kis azúrkék kavics ott is közel került egymáshoz. Ám sehogyan sem tetszett nekik a hely, ahová kerültek. Ezért megbeszélték, hogy bármi módon, de eljönnek új helyükről. 
S valóban: még nem száradt meg a cementágy, és segítségükre volt a pára is, amely kioldotta őket új helyükről. Mindketten a földre pottyantak. Első örömük után azért felnéztek a falra, "börtönhelyükre". És akkor hökkentek meg csak igazán. Ugyanis a falon kavicsokból kirakra egy Krisztus-kép volt. És ők ketten voltak Krisztus szemei. Nagyon sajnálták már, hogy elvágytak és megszöktek onnan, ahová a sors rendelte őket. De késő volt, mert jött a templomtakarító, aki nem vette észre a két kis kövecskét, s többi szeméttel együtt lapátjára söpörte őket...

Néha előfordul a mi életünkben is, hogy nyugtalanság lesz úrrá rajtunk, és elvágyunk onnan, ahol vagyunk. Olyankor gondoljuk meg: vajon kik vagyunk mi Krisztus számára?

Csodás Gogyulás

Egy brazil hölgy Párizsba utazik.Ragaszkodott a hosszú utazáshoz,mert egy ideje anyai szíve fájdalmaktól elgyötört, s azt hallotta, hogy a Rue du Bac-ban a Szűzanya gyakran nagy dolgokat tesz azokért, akik eljönnek könyörögni. Magával hozta a kis Sandrát. Elviszi a Rue du Bac-ba, hogy csodát kérjen. Leülteti abba a karosszékbe, ahol Mária maga ült, amikor megjelent Labouré Katalinnak, és akkor biztos történik valami. Beszélni fog Máriával, mint anya egy másik anyával. Kiáltani fog hozzá. Sandra csak öt éves, és betegségét gyógyíthatatlannak mondják. Nem maradhat így, micsoda jövőt remélhet ilyen bénulással ?
Mária látni fogja nyomorúságát, és nem fogja engedni, hogy semmi se történjen;
Az anya és a kicsi lány átmennek a kolostor kapuján, elérkeznek a CSODÁS ÉREM KÁPOLNÁJÁHOZ az udvar mélyén,és bemennek.
Hatalmas,sűrű tömeg imádkozik. Az anya felismeri a levelezőlapokon annyiszor megcsodált helyeket, és a kórus felé halad. Térdelve imádkozik a kicsivel. Felfedezte a fotelt. Kár,kötél veszi körül,nem lehet elérni ! De a braziloknak éppúgy mint a keletieknek, a kötél nem feltétlen akadály. És a kis Sandra nem azért jött olyan messziről, hogy csak szemével érintse messziről a fotelt !
Hogyan is legyen;? Épp nővérek vannak ott,dolgoznak az oltár mellett.
- Nővér, engedje meg, hogy a kicsi leüljön a fotelbe !
- Bocsásson meg asszonyom, nem engedhetem meg, mert akkor mindenki kérné, és ez nem lehetséges;
Az anya szíve megfeneklik a tilalom miatt. A fotel része volt a zarándoklat tervének. Megoldást kell találni;
Nini, a nővérek elmentek, veszi észre kevéssel később. Egy gondolat villan fel szegény szívében, és azt suttogja kislányának:
- Hallgass ide ! Bújj át a kordon alatt, és csússz be négykézláb a fotel alá. Amikor alatta leszel, akkor a kezeddel érintsd meg ott, ahol a Szűzanya ült, és gyorsan gyere ide vissza. De rohanj !
A kicsi nem mondatja magának kétszer. Eléri négykézláb a fotelt, olyan gyorsan, ahogy csak kegyetlen fogyatékossága megengedi neki, de ahelyett, hogy a tanácsot követné, arcát hosszan a szék bársonyára teszi.
Az anya megdermed. Utána a kicsi nyugodtan visszamegy hozzá.
- Miért tetted ezt ? ; szdija a mama.-Megmondtam, hogy csak alá menj, és gyorsan !
- De mama ; feleli ragyogva a gyerek -, az Asszony mondta, hogy tegyem a fejem a térdére.
Brazíliába visszatérve a gyermek teljesen meggyógyult. A történet akkora visszhangot keltett, hogy maga Recife érseke akarta figyelmeztetni a Rue du Bac irgalmas nővéreit. Kezében volt minden orvosi bizonyítvány, minden szükséges dokumentum, hogy ez a gyógyulás emberileg megmagyarázhatatlan.
- Tudják ; felelik fáradhatatlanul a nővérek -, itt minden nap van csoda !

Olcsó Istentisztelet

Hazafelé tartanak az istentiszteletről. Apa, anya, gyerekek. A családfő csak panaszkodik: nagyon gyenge volt a mai prédikáció, nem elég meleg a terem, a hangosítás érthetetlen, az énekeket nem is ismertem, a dob hangos, különben is, hogyan került egyáltalán oda, és aztán persze senki sem jött oda hozzánk a végén. Árad a panasz, szinte vég nélkül. A család hallgatja, senki nem vitatkozik. Aztán az egyik fiú csak közbeszól: 'Apu, azt azért el kell ismerned, hogy nem is volt ez olyan rossz műsor száz forintért'.
Az olcsó istentisztelet ellentmondás önmagában. Az Ószövetségben az istentisztelet mindig együtt járt az áldozattal. Sokba került. Áldozatot vittek, nem is akármilyet, elsőszülöttet. A legjobbat, amiben nincs hiba. A mi istentiszteletünk is drága, nagy volt az ára: 'Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.' (Mt. 26.27-28)
Dávid egy alkalommal áldozatra készül. A föld, ahol az oltárnak állnia kell nem az övé. A tulajdonos, amikor megtudja, hogy királya milyen szándékkal jön, ingyen felajánl földet, állatot, tűzifát. Mindent, ami csak az áldozathoz kell. Csak el kell fogadni. Miért is ne? Lényeg az áldozat!? Nem, Dávid másképp gondolkozik: 'Így nem! Csak áron veszem meg tőled, mert nem akarok ingyen kapott áldozatot bemutatni Istenemnek, az Úrnak!' (II. Sám 24:24)
Mit áldozok Istennek? Maradék időm, maradék erőm, maradék pénzem, maradék tehetségem… Olyan, mintha áldozati állatnak a legrosszabb birkát vitték volna, ami már senkinek sem kell. Miért kellett a legjobb állat? Nem volt mindegy, hogy milyen? De. Istennek egyikre sem volt szüksége. Ő már akkor is a szívet nézte. Olyan imádókat keres, akik nagyon szeretik őt. Akiknek nem számít, hogy mennyibe kerül. Nem számít?