Volt egyszer két kis kavics egy kis patak medrében. Gyönyörű azúrkék volt mindkettő. Egymás közelében talált rájuk egy ember, aki érdekes kavicsokat gyüjtött. Felvette mindkettőt és beletette egy kis zsákocskába a többi mellé.
Egyszer aztán - amikor már jó sok különböző színű összegyűlt, akkor az ember elkezdte a kavicsokat egy falra rögzíteni. A két kis azúrkék kavics ott is közel került egymáshoz. Ám sehogyan sem tetszett nekik a hely, ahová kerültek. Ezért megbeszélték, hogy bármi módon, de eljönnek új helyükről.
S valóban: még nem száradt meg a cementágy, és segítségükre volt a pára is, amely kioldotta őket új helyükről. Mindketten a földre pottyantak. Első örömük után azért felnéztek a falra, "börtönhelyükre". És akkor hökkentek meg csak igazán. Ugyanis a falon kavicsokból kirakra egy Krisztus-kép volt. És ők ketten voltak Krisztus szemei. Nagyon sajnálták már, hogy elvágytak és megszöktek onnan, ahová a sors rendelte őket. De késő volt, mert jött a templomtakarító, aki nem vette észre a két kis kövecskét, s többi szeméttel együtt lapátjára söpörte őket...
Néha előfordul a mi életünkben is, hogy nyugtalanság lesz úrrá rajtunk, és elvágyunk onnan, ahol vagyunk. Olyankor gondoljuk meg: vajon kik vagyunk mi Krisztus számára?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése