A foltmanok

Ezt a tőrténetet nemrég kaptam egy számomra kedves ismerősőmtől gondoltam megosztom veletek itt a blogoldalamon

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester mûhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy az orra, a másiknak a száj a. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak . Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket, és ugyanabban a faluban laktak.
A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak: Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával; és másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem tettek, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra . A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörû dalokat énekeltek. Õket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze, mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemelj ék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt: Próbált magasra ugrani de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyûltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára, sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta ." Sok szürke pontot érdemel - mondogatták , egymásnak .- Ő aztán tényleg nem jó foltmanó ! " Egy idõ után már maga Pancsinelló is elhitte ezt. " Nem vagyok jó foltmanó - gondolta. Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerûen famanó volt, Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat-csak azok egyszerûen nem maradtak meg rajta ! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot: Ám az is leesett ! Én is ilyen akarok lenni!-gondolta Pancsinelló.- Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám! Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. Ó, nem nagy ügy, válaszolta Lúcia.- Egyszerûen csak mindennap meglátogatom Élit. Élit ? Igen , Elit , a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében. De miért ? Majd megtudod ! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment. Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?"- kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Igy aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók; csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. " Ez így nincs rendjén, - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy mûhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja . Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. ďFFDPancsinelló !" -hallatszott egy mély , erõs han . Pancsinelló megállt" Pancsinelló ! Örülök; hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! ,, Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szaká.llas mesterre." Te tudod a nevemet ?"- kérdezte a kis manó. ďFFDPersze, hogy tudom! Én alkottalak!ďFFD Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. Hm... szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte.- Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot! "Nem akartam , Éli! Tényleg, nagyon próbáltam jó lenni. Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal hogy mit gondolnak rólad a famanók:' "Tényleg?" ďFFDTényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó, vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyan olyan foltamanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számit Pancsinelló. Csak az számit amit én gondolok. És szerintem, te nagyon értékes manó vagy!ďFFD Pancsinelló felnevetett. ďFFDÉn értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni, nem tudok magasan ugrani, a festék repedezik rajtam. Mit számitok én neked? Éli Páncsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: Az enyém vagy ! Ezért vagy értékes nekem" Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. Mindennap vártam, hogy eljössz ! "-folytatta Éli . " Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák "-mondta Pancsinelló . " Tudom. Mesélt rólad. " "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák ?" A fafaragó nagyon kedvesen beszélt : " Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod." Micsoda?" " A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a, matricák miatt. Érted?" " Hát, még nem nagyon. .. .. ." Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megéred. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy, emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem." Éli letette Pancsinellót a földre. " Ne felejtsd el mondta, miközben a foltmanó , elindult az ajtó felé - ,hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magába ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja!" És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Bruno Ferrero: Olykor elég egynapsugár

A régi könyvekben olvasni lehet arról a lányról, aki azok között az asszonyok között volt, akik Jézust a Kálváriára kísérték. Félénk, csendes, visszafogott lány volt. A Feltámadást teljes bizonyossággal, rögtön elfogadta, nem kellett látnia Jézust, sem bizonyítani nem kellett neki semmit. Rögtön elhitte. És olyan merészséggel, amelynek azelőtt sohasem volt a birtokában, zarándokolni kezdett, hogy Jézus szavait hirdesse. Nem félt többé. Prédikált a városokban és a falvakban. Egy nap odament hozzá egy ember; akit mélységesen meghatott a tanúságtétele, és azt kérdezte tőle:
- Mondd, mi a bátorságod titka?
- Az alázat. Így tanította a MesterAz ember elgondolkodott, majd azt kérdezte:
- És mire jó az alázat?
- Arra, hogy legelőször azt mondd: Szeretlek.

MAGYAR IMÁDSÁG Írta: Liszt Nándor

Miatyánk, Úristen, ki vagy a mennyekben,
Ne hagyjál bennünket pusztító könnyekben,
Fáradságos munkánk a szívednek tessék,
A Te áldott neved meg is szenteltessék.
Erős magyar hittel jöjjön el az ország,
Az az ezeréves, régi Magyarország...
Amiként a mennyben sírni soh'se kellett,
Azonképen ott, a Duna, Tisza mellett
Ragyogjon a remény magyar eredettel,
Tiszta imádattal, hősi szeretettel!
Égjenek az álmok, amik ránk omolnak
És a kenyerünket add meg nekünk holnap,
Add meg a mi száraz, barna kenyerünket,
Áldd meg a mi dolgos, kérges tenyerünket,
Üzzed ki Hazánkból mi elleneinket,
Minden gonosziktól szabadíts meg minket.
Ellenség ne lépjen többé magyar rögre:Ez a mi kérésünk most és mindörökre.
Ámen

A két labda története

Sportolsz valamit? Kinek a csapatában játszol? Tudod, hogy Jézus is csapatot gyűjtött maga köré? Persze nem kézilabdáztak, hanem mindenkit abba a csapatba hivott, amely arra válalkozott, hogy másokat boldoggá tegyen.Két labda egyszerre került az iskolai szertárba. A gyerekek mindennap hihetetlen lelkesedéssel játszottak velük. A két labda repült, pattogott, ütődött ide-oda. Gólt lőttek velük, kivédték őket, néhol le is kopott róluk a festék, berúgták őket a kapu alsó , máskor a felső sarkába, passzolgatták, fejelgették őket. Valóságos csata zajlott mindennap.Délutánonként pedig, az edzések végén ugyanabba a szekrénybe tették őket, összeverten, ütötten-kopottan: hiszen ragyogó külsejük gyorsan hasadozni kezdett. Az egyik labda sokat panaszkodott a sok rugdosás miatt, bosszút forralt néhány gyerek ellen, akik különösen nagyokat rúgtak bele. A másik békiteni próbálta, ő észrevette, hogy örömet és szórakozást adnak a gyerekeknek.. A gyerekek mindig felvidultak a labdák megjelenésekor, de ezt a morcos labda nem vette észre, csak a saját fájdalmaira tudott figyelni. Hol a kidurranással enyegetőzött, hol pedig a szökéssel.Egyik nap, egy határozott rúgás nyomán fel is repült a közeli háztetőre, ahonnan igen nehéz lett volna leszedni. Eleinte boldog volt, kényelmesen elhelyezkedett az ereszcsatornában, és készült az örökké tartó vakációra. Néha amikor lepillantott a háztetőről, még látta társát, sajnálta is, hogy őt a végtelenségig rugdossák a gyerekek.Egyszer a társát is a közelébe repitette egy határozott lövés, próbálta marasztalni őt, de a másik labdának nem volt kedve ahhoz, ő jobban szerette a gyerekeket. Az idő múlásával a labda az esőtől, széltől hamar repedezni kezdett, a levegő is egyre fogyott belőle. Egyre szomorúbb lett ettől és a magánytól. Egyik este a maradék levegő is elszállt belőle. Ugyanabban a pillanatban a másik labdát két kicsi kéz visszatette a szekrénybe. Mielőtt rázárta volna az ajtót, egy kis száj puszit nyomott a labad már igencsak ráncos bőrére. A labda könnyűnek érezte a szivét, elaludt, és a labdák mennyországáról álmodott, ahol az angyalok lábai olyanok, mint a puha felhők.Te szeretnél annak a csapatnak a tagja lenni, ahol mindenki azon van, hogy a másikat boldoggá tegye? Ha nem félsz beszállni az életeddel, akkor gyere! Ne legyél olyan önző, mint a duzzogó labda!

Levél Jézustól - és egy lehetséges válasz -(egy angol nyelvű katolikus folyóiratból)

Drága Barátom!
Apostolom által küldöm Neked e levelet, mert tudatni vágyom Veled, hogy milyen nagyon szeretlek, milyen hűségesen vigyázom lépteidet, és hogy milyen nagyon szeretném, ha életednek tudatos része lehetnék.Ma reggel ébredéskor már ott voltam Veled a szépséges kelő napsugárban, és bearanyoztam szobádat.Reméltem, hogy "Jó reggelt" kívánsz majd nekem, de Te nem tetted. Azt gondoltam akkor, hogy talán kissé még korán van, s azért nem veszel észre.
Újból fel akartam hívni magamra a figyelmedet, amikor kiléptél az ajtódon. Könnyű szellővel megcsókoltam arcodat, bűvös virágillatot leheltem Rád, majd madárénekkel szóltam Hozzád... De Te csak elmentél mellettem.Később, a nap folyamán figyeltelek, amint a barátaiddal csevegsz. Milyen nagyon kívántam, hogy hozzám is beszélj! Vártam és vártam, de Te csak mentél a magad útján vakon.Ma délután hűsítő záport küldtem Neked. Ott voltam minden cseppjében; azután, hogy észrevegyél, még Rád is kiáltottam néhányszor az ég dübörgő viharával, remélve, hogy rámfigyelsz majd. Puha felhők közé sokszínű szivárványt festettem az égre Neked, gondolva, hogy biztosan észreveszel majd, de Te csak rohantál, jelenlétemet észre sem vetted...Ma este, hogy méltón búcsúzhass el a naptól, szépséges naplementét küldtem Neked, s utána millió csillagban mosolyogtam Rád, remélve, hogy visszamosolyogsz majd, de Te nem tetted.Ma éjjel, amikor lefeküdtél, holdfénnyel sugároztam be arcodat, hogy jelezzem, ott vagyok Veled. Reméltem, hogy beszélgetsz velem majd egy kicsit, mielőtt elalszol, de nem szóltál egy szót sem. Ez nagyon fájt... Azért én Veled maradtam, és vigyáztam Rád egész éjjel, gondolva, hogy talán reggel, majd reggel köszöntesz engem.Nap mint nap megjelenek Előtted az élet számtalan csodás eseményében, remélve, hogy barátodnak fogadsz. Én magam vagyok az Élet. Az én szeretetem Irántad mélyebb, mint a legmélyebb óceán, és nagyobb, mint a kéklő ég. Szépség és nagyszerűség forrása vagyok, és amim van, mind meg szeretném osztani Veled.
Várok válaszodra!Örökké szerető barátod: Jézus
És a válasz :)
Drága Barátom! Rosszul hitted, hiszen mindennap szólok Hozzád kislányom is tudja Te vagy a legjobb barátunk és mikor mindenki elhagy bennünket az üldözésben és bujdosásban akkor Te ott vagy és vigyázod lépteinket az idegenben. Este mikor a Te nevedben összegyülünk és hozzád fohászkodunk Te sose késlekedsz ott lenni és a mi mindennapi bajainkat meghalgatni a számkivetettségben. Várjuk a húsvéti újra eljöveteledet mert mi TUDJUK, hogy Te vagy az élet.(A családja nevében: Egy magyar édesapa)

A falevél

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre kinyúlt. Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem- ismételte a másik.
- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első.
- Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még nagyon fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt- sóhajtott a második levél-, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e- kérdezte az első-, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik.
- El se tudom képzelni...Ez már meghaladja a mi fogalmainkat. - És aztán olyan szomorúak leszünk tőle- tette hozzá az első. Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé.
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte: - Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk... - Mi van ott lenn?
Az első felelte: - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt..De senki sem tudja. A második kérdezte: - Vajon érzünk-e még valamit?
Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte: - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen. Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak- felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról- mondta az első levél. A másik felelte: - Nem.., hagyjuk...,de..., mi másról beszélhetnénk?...
- Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk- csillapította az első.
- Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat..És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek- panaszkodott a másik-, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk- mondta az első szelíden-, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam?- érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn. - Szó sincs róla- erősítette az első.
- Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más... - Ugyan ne tréfálj!- vágta el a szavát a másik.
- De igazán úgy van- ismételte az első buzgón-, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észre venni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm- suttogta a másik levél meghatottan.
-Nem hiszek neked...,legalábbis nem egészen...,te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass!
- Mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett. _Ó...,most- mondta a második levél-én....
- Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt. Itt volt a tél !!
Felix Salten: Bambi/részlet/