A falevél

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre kinyúlt. Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem- ismételte a másik.
- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első.
- Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még nagyon fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt- sóhajtott a második levél-, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e- kérdezte az első-, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik.
- El se tudom képzelni...Ez már meghaladja a mi fogalmainkat. - És aztán olyan szomorúak leszünk tőle- tette hozzá az első. Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé.
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte: - Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk... - Mi van ott lenn?
Az első felelte: - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt..De senki sem tudja. A második kérdezte: - Vajon érzünk-e még valamit?
Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte: - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen. Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak- felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról- mondta az első levél. A másik felelte: - Nem.., hagyjuk...,de..., mi másról beszélhetnénk?...
- Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk- csillapította az első.
- Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat..És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek- panaszkodott a másik-, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk- mondta az első szelíden-, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam?- érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn. - Szó sincs róla- erősítette az első.
- Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más... - Ugyan ne tréfálj!- vágta el a szavát a másik.
- De igazán úgy van- ismételte az első buzgón-, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észre venni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm- suttogta a másik levél meghatottan.
-Nem hiszek neked...,legalábbis nem egészen...,te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass!
- Mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett. _Ó...,most- mondta a második levél-én....
- Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt. Itt volt a tél !!
Felix Salten: Bambi/részlet/