Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogyvegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat,kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletbenmegláttak egy szép csészét.A férj megkérdezte az eladót:- "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet."A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, acsésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:- "Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam ésagyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított,meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:- 'Hagyj békén!' - de Ő csak mosolygott, és így szólt:- 'Még nem.'Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csakforogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.- 'Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta afejét, és azt mondta:- 'Még nem.'Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot!Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogya fejét rázta:- 'Még nem.'Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.- 'Mostmár jobb.' - gondoltam.Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtamtőle.- 'Hagyd abba! Hagyd abba!' - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:- 'Még nem.'Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mintelőször.Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem,mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza afejét, és azt mondja:- 'Még nem vehetlek ki.'Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy véglegfeladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcratett.Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:- 'Nézd meg magad.'Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:- 'Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörűvagyok!'- 'Szeretném, ha emlékeznél arra' - mondta - 'tudom, fájt, amikorgyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogyszédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot,szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt akemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem,megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalakmázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg,és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másikkemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam amunkához.
Ez az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencébenvagyunk, üvöltve, sikoltozva: 'Engedj ki!'. Néhányan épp színesedünk,és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nemtudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: 'Mi történik velem? Mindenolyan zavaros', és a Mester csak néz, és azt mondja: 'Még nem vagykész, még nem.'. De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.